“Jajj, már megint egy újabb önismereti hülyeség…”
“Minden bokorban ott van már egy coach vagy valami spirituális izé…”

Valóban, nagy a zaj. Nem csak ezen a területen, úgy általában, az életben. Már három évtizede, hogy a digitalizáció komolyabban betette a lábát a mindennapi életünkbe, a közösségi média pedig csak rátett egy lapáttal a fizikai térben is egyre inkább növekvő inger-túlkínálatra. Minden és mindig a fogyasztásra buzdít: a plázákban, az utcán, az online térben. A modell pedig működik, mert manapság bizony túlfogyasztunk. Mindenből, ami kézzel fogható, felvehető, hordható, a lakásba rakható, vagy épp megehető. Bizony, ez utóbbi is egyre jelentősebb probléma: a megvásárolt élelmiszerek közel ötöde a kukában végzi. Amellett, hogy a pocakba is 20-30%-kal több kerül, mint arra valójában szükségünk lenne.

De valahogy mégis, ez működik. Órákig böngésszük az online áruházak választékát, fel-alá járkálunk akár egy egész délelőttöt (egy fél napot?) az IKEA-ban, vagy valamelyik hipermarketben, esetleg annak üzletsorán. Egy évben többször is rettenthetetlen harcosként rohanjuk meg az outleteket, hogy biztosan mindig a legújabb trendek szerint öltözzünk – vagy épp sikerüljön akciósan megvenni a kilencszáznegyvenhetedik (felesleges) ruhadarabot. Erre bizony van türelem. Meg idő. Meg pénz. Itt nincs nyafogás, hogy “állandóan csak vásárolnom kell”, vagy hogy “elegem van már hogy annyi mindent meg lehet venni”.

A magyarázat egyszerű: a vásárlásból viszonylag könnyen és gyorsan jön a napi betevőnk, “jóérzés-adagunk” – vagy épp működik úgy, mint egy fájdalomcsillapító. Tüneti kezelés, ami után úgy érezzük, jól vagyunk. Szép a világ. És minden rendben van. Aztán persze jön a másnap, amikor reggel kisebb gyomorgörccsel indulunk a munkába (elmúlt a fájdalomcsillapító hatása), mert igazából (már rég) nem azt csináljuk, amit szeretnénk. Vagy ki tudja mióta viseljük már el a túlzott terhelést, a nem épp emberséges bánásmódot – persze feloldva azzal, hogy de hát élni (költeni) kell valamiből. Otthon is ki tudja már mióta futjuk ugyanazokat a köröket a pengeélen táncoló kapcsolatunkban. Szóval összességében nem nagyon vagyunk jól. “Hát, ez van, ilyen ez a világ, majd lesz jobb” – nyugtatjuk magunkat – vagy épp ráfogjuk valami gonosz háttérerőre. Esetleg elolvasunk pár önsegítő könyvet, hátha szembejön egy instant megoldás és kipipálhatjuk: foglalkozunk magunkkal.

Vajon miért nincs legalább akkora akarat, türelem, motiváció a lelki egészségünkkel foglalkozni, mint amennyire fontos az, hogyan jelenjünk meg, milyen tárgyakkal vegyük körbe magunkat, vagy épp hogyan szórakozzunk? A WHO felmérése szerint minden eddiginél rosszabb mentális állapoban vagyunk. A segítő szakemberek száma kevés és egyre nagyobb igény van a gyermekekkel végzett terápiás foglalkozásokra, sőt, az olyan kézzel fogható problémák mint pl. a kiégés már a 30-as korosztályban is egyre nagyobb számban vannak jelen. Itt is igaz, hogy jobb megelőzni a bajt, mint utólag kezelni, de ennek ellenére mégis sokan úgy gondolják, a lelki egészséggel foglalkozni smafu, és a csoportnyomásnak engedve inkább állnak be abba a sorba, ahol kuruzslásnak vagy “haszontalan időpazarlásnak” állítják be a pszichológusokat, terapeutákat, vagy épp a coachokat.

Pedig mint ahogy a konditeremben vagy a futópályán is jól jön az edző szakértelme és segítsége, ha komolyan fejlődni akarunk, elérni a céljainkat, elkerülni a sérülések és megerőltetés okozta fájdalmakat – ugyanez igaz a mentális jóllétünkre, a pszichés működésünkre, a lelki egyensúlyunkra és rezilienciánkra. Saját magunkkal szemben is igazságosabb lenne legalább ugyanúgy időt és pénzt áldozni erre a területre is, elismerve az önismeret fontosságát és az ebben való egész életen át tartó saját belső munka fontosságát és hasznosságát. Mert ha valami, a magunkkal való foglalkozás egy biztosan megtérülő hosszú távú befektetés.