“Az élet mindig ad annyi fényt, amennyire szükségünk van a továbbhaladáshoz.”

– ez a mondat az egyik esti önismereti sétán hangzott el, egy résztvevőtől. Ott álltunk egy kis domb oldalában, az erdőben, sötétben, és akkor megérkezett közénk a térbe ez a pár szó. Biztos mert sötét is volt, meg mert ilyenkor a magunk felé fordulás intenzív élménye talán még fel is hangosítja, de nagyon erős volt. Akkor még nem az agyammal fogalmaztam ezt meg, egyszerűen csak éreztem. Éreztem a tömegét, az erejét, az érvényességét.

Már akkor azt mondtam, hogy “ebből biztos hogy születik majd egy írás” – és így is lett. Nem is kellett annyira sokat forgatnom a fejemben, mert ezek a gondolatok mindig is ott voltak, ez a mondat egyszerűen csak előhívta, összerendezte őket, megadta a lehetőséget hogy előbújjanak. Mert valahogy mindig is így működtem és azt hiszem, másoknak is igyekeztem megmutatni ezt az utat.

Az élet adja. Ahhoz, hogy meglásd, valóban élni kell az életed. És elfogadni ezt az életet olyannak, amilyen. Megérteni, hogy mekkora áldás, kegy, hogy élsz. Adni pedig úgy tud, ha egyrészt ezt észreveszed, másrészt ha elfogadod. Azzal az életbe vetett hittel és bizalommal, hogy anélkül is kaphatsz, hogy bármit tennél. Mint ahogy Te is képes vagy adni hasonlóképp másoknak. Ettől fogsz igazán élni.

Annyit, amennyire szükség van. Ne egy reflektorokkal kivilágított autópályát várj – s így tényleg meg fogod látni azt a legapróbb kis jelet, segítséget, támogatást, amit kapaszkodóként használva tovább tudsz lépni. A munka nagy része rád vár, az élet abban segít, ami sok esetben a legnehezebb: az első lépésben, a tovább haladásban – vagy épp egy új úton való elindulásban. Hogy újra higgy magadban és az ebből nyert erő vigyen tovább, előre.