Mikor már a századik önsegítő könyvet is elolvastad, a harmincadik Pálferit is meghallgattad, de igazából pont ugyanúgy van minden, mint volt. Mindig hatalmas felismerés, mindig egy nagy elhatározás, nagy lendület … aztán egyhelyben toporgás. Ismétlődő, végeláthatatlan körök. Sokszor még még egy plusz terhet is cipelsz: a kudarcét. Hogy nem sikerült előre jutnod és nem sikerült az, amit mondtak hogy sikerülni fog, ha így és úgy teszel.

Talán pont ez utóbbi lehet az egyik kulcs. Azt ígérte a könyv, hogy… Azt mondta a nagybátyám hogy neki is így sikerült, biztosan nekem is menni fog…
Valahol mélyen talán sejtjük, hogy ritkán vannak igazán univerzális igazságok a saját pszichés vagy lelki problémánk megoldására. Még a legelismertebb szakemberek valóban bölcs iránymutatásait is saját életünk megannyi aspektusát szem előtt tartva kell(ene jól) kontextusba helyezni. Mert egész egyszerűen nem gépek vagyunk. Nem létezhetnek előre megírt programok, amiket betöltve kilábalhatunk egy elakadásból, ledönthetjük korlátainkat vagy túlléphetünk a határainkon.

Ráadásként önmagunknak rossz bírái vagyunk – ez tény. Hiszen mi magunkat egy “védelmi szűrőn” keresztül látjuk. Ha saját magunkról kell döntést hozni, mindaz ami a saját önképünk ellenében merülne fel, vagy elő sem kerül, vagy valamilyen módon magyarázatot találunk a saját felmentésünkre. Sosem halogatunk, csak épp más valami fontosabb volt. Nem mi voltunk figyelmetlenek, a másik nem mondta elég jól.
De hasonlóan működik az, amikor családtagok vagy közeli rokonok, esetleg barátok próbálnak ellátni útravalóval – ők pedig a saját szűrőjükön keresztül látnak minket. Tényleg szeretnének segíteni, de pl. ugyanúgy érdekük a meglévő jó kapcsolat megőrzése.
Ez nem azt jelenti, hogy a saját magunkkal való foglalkozás vagy az épp minket körülvevő és szerető emberek támogatása ne tudna segíteni egy elakadással való megküzdésben, előrelépésben. De ha igazán felelősségteljesen szeretnénk vezetni a saját életünket, ahhoz szükség olyasvalaki támogatására is, aki teljesen kívülről, objektíven lát minket. Aki nem helyettünk akarja a problémánkat megoldani, hanem a megértésének visszajelzései, az ügyünket valóban kívülállóként látása ad nekünk olyan támpontot, segítséget, kapaszkodót, ami valóban hasznos számunkra. Ami mentén cselekedve képesek leszünk változni, változtatni. Így működik a pszichológussal történő konzultáció, a terápia és a coaching is.

Ami kisbaba korban az első lépések megtételéhez a szüleink felénk nyújtott keze, támogatása, az felnőttkorban lehet egy segítő szakemberrel folytatott közös munka. Mert a felnőtt élet felelőssége nem azt jelenti, hogy mindent saját magunk megoldunk, hanem hogy felismerjük, ha egy magunknak fontos, másokat is érintő ügyben a megoldáshoz külső segítség kell, és azt bátran igénybe is vesszük.