“Soha többé nem akarom őt látni!” —> “Milyen új kapcsolatot szeretnék?”
“Nincs az a pénz, hogy én ezt tovább csináljam!” —> “Milyen munkában érezném igazán jól magam?”
“Ez sosem fog sikerülni, nem megy ez nekem!” —> “Miben vagyok igazán jó?”

A múlton rágódni, vagy a jövőt tervezni?

Nagyon sokszor a jelenlegi fájdalmainkon, a hiányérzetünkön, a sérelmünkön keresztül, vagy abból kiindulva tudjuk megfogalmazni azt, mit is szeretnénk. Emellett, vagy még inkább ez után ami igazán hasznos, ha a vágyott jövőkép több annál, mint hogy “mit nem?” – a múlttól távolodva nyitni a perspektívát, s a rossz tapasztalatoktól vagy vélt korlátoktól mentes, valódi igények felé fordulni.

Másik irányból nézve: a múlt megértése, feldolgozása, lezárása valóban segít abban, hogy új jövőt építsünk. Azonban legtöbbször nem ezen szándékok valamelyikével fordulunk hátra, vagy nézünk a visszapillantó tükörbe. Néha olyan, mintha csapdába ragadnánk: megszokássá, rutinszerű cselekedetté válik, hogy többedszerre is megerősítsük magunkban mi volt a hiba, mit nem szeretnénk biztosan, mit akarunk elkerülni. Ilyenkor jól jöhet egy külső szem, egy szakember, akivel együtt dolgozva felszínre kerül ez a mintázat. De meghozhat egy ilyen felismerést a saját önismereti munka is, pl. a naplóírás, ahol visszaolvasva az önreflexiókat kitűnhet, hogy több időt töltünk a múltban, mint amennyit a vágyott jövő felé való fordulásra szánunk.

A vágyaink a képességeink előfutárai. Így tehát amikor a vágyott jövő felé fordulunk, nem csak a múlttól való távolodást segítjük, hanem a valami más, valami új, valami jobb felépítéséhez, megteremtéséhez szükséges belső erőforrások, képességek felbukkanásának is nagyobb teret biztosítunk. Sokkal több elégedettség és jó érzés származik abból, ha látjuk, hogy az elképzelt jövő felé haladunk, mint ha csak pusztán a múlttól való távolodást vesszük észre.